Thököly Imre felesége
„ Zrínyi Ilona 1682-ben férjhez ment, a nála 14 évvel fiatalabb Thököly Imréhez, aki akkor vezette szabadságharcát a bécsi udvar ellen.
Thököly Imre ismét kezébe vette a felkelés zászlaját: a szultán Magyarország királyává nevezte ki. Amilyen nehéz volt az ő fejének a korona, éppen olyan nehéz lett Ilonának az új főkötő. Újszülöttje, a második férj szerelmének záloga, Thököly György, születése után meghalt, ez a csapás is annak a következménye volt, hogy a hű feleség a tábori élet minden viszontagságain keresztül követte hősi férjét, mint jó anya, a másik két gyermeket is mindenütt magával hordva. Gyakran aludtak a fagyos földön az anya és gyermekei, sokszor nem volt száraz kenyéren kívül egyebük, és voltak zivataros éjszakák, amikben futniuk kellett az ellenség elől.
A csatamezőn egyik szerencsétlenség a másik után érte Thökölyt, és Ilonának még az a vigasza sem maradt, amihez minden boldogtalan szerető nőnek szabad menekülni, hogy kedvese diadaláért imádkozzék. Hisz minden kudarc, mely annak fegyverét érte, egy diadal volt a magyar nemzetre nézve, az ős ellenség, a török félhold felett szerzett diadal. Ő nem könyöröghetett Istennek, hogy fordítsa el a férje fejétől ezt a veszedelmet. Ketté kellett szakítania a szívét a férje és a hazája között. Nem lehet annál nagyobb fájdalom a földön.
A török hadsereget ért csapások megrendítették az oszmán birodalmat. A vesztes hadvezérek békét könyörögtek, Thökölynek a maga erejével kellett folytatnia a szabadságharcot Felső-Magyarországon a labanc seregek ellen. E viszontagságos harc elválasztotta egymástól a szerető hitveseket: csak Ilona levelei miket férjéhez írt, tanúskodnak nemes szerelmének töretlen voltáról. Még ő vigasztalja a férjét:
„ Semminemű félelem, sem nyomorúság engemet Kegyelmedtől el nem rekeszt. Csak Kegyelmed el ne hagyjon, én ha gyalog is kész vagyok elmenni, valahun hallom Kegyelmedet lenni. Vajki nagy dolog volt minden időben az igaz szeretet. És így, édes szívem uram, ha jól leszen dolgunk együtt vigadjunk, ha pedig akárminemű ellenkező dolgunk lészen, egymást vigasztaljuk. Mint Isten akarja, együtt viseljük a keresztet."
1685 őszén, mikor a felvidéki kuruc fészkek labanckézre jutottak-, mint később gyermek Rákóczi felköszöntésében mondja-„ ...Munkács várába szorult a szabadság." Zrínyi Ilona megerősítette a sziklatetőn épült Munkács várőrségét, s a környék magyar és kárpátukrán parautjainka segítségével védelemre szervezkedett.Visszautasította a várat ostromló császári generálisok megadásra szóító felhívásait.
„Szűnjenek meg őt háborgatni" – kéri a tábornok. Ellenállása jeléül kitűzette a vár ormaira a vörös lobogót és minden bástyáról eg-egy lövést tétetett.
Még Caraffa tábornok az eperjesi hóhér, majd Caprara felső magyarországi generális roppant bombákkal törette a falakat, ő a golyók üvöltése közben fiával ott járt a bástyákon és buzdította vitézeit.
„... senki sem engemet, sem két gyermekemet megijedt állapottal bizony nem látta..."- írta Thökölynek, aki ekkor már az országból kiszorítva, nem tudott többé Munkács felé áttörni.
Zrínyi Ilona 26 hónapon át állotta a császári hadak rohamait, még végül 1688 januárjában néhány főemberének árulása következtében a vár megadására kényszerült. A császár szabadságot ígért a hős asszonynak. A megállapodás szerint Zrínyi Ilonának két gyremekével együtt Bécsbe kellett mennie, ahol együtt élhetnek.
Az udvar megszegte az egyezséget, alig értek Bécsbe, elszakították gyermekeitől, és kolostorba zárták.
Fiát, kit a neuhausi jezsuitákhoz hurcoltak, ekkor látta utoljára.
Végül is Thökölynek sikerült egy másik fogollyal kicserélnie a feleségét. Hét évig nem is láthatták egymást. Közben Rákóczi Julianna férjhez ment egy bécsi nemeshez, így Zrínyi Ilonának lehetősége lett volna, hogy velük éljen, de ő inkább szabadulásáig a zárdát választotta, minthogy az osztrákokkal megbékéljen. Inkább vállalta, hogy férjével együtt száműzetésbe vonul, távol a hazájától.
Ez volt élete legnagyobb fájdalma, hogy imádott fiát soha többé nem láthatta. Mindössze egy levélben búcsúzhatott tőle:
„ Rettentő nagy út áll előttem, de azért sietve sietek uramhoz és hűséges férjemhez. Kötelességem ez nekem. Semmi sem esik pedig oly súlyosan, mint tőled, legkedvesebb gyermekemtől elszakadnom...De az isteni végzésnek teljesülnie kell mindenben.
Mikoron ide jöttem, téged nővéreddel együtt elszakítottak tőlem. Én, szerencsétlen, búcsút sem vehettem tőled. Hanem anyai áldásomban azért részed volt, és most is részese vagy, és az is maradsz fiam, mert te nékem bánatot sohasem okoztál.
Nem írtam neked, mert nem volt szabad írnom. De amiről tudtam és sejtettem, hogy szükséged lehet reá, annak megküldésével igyekeztem. Most is küldök – miként följegyeztem – többfélét. Vedd tőlem jó szívvel, fiam,és meg ne feledkezz anyádról. Tudod jól, hogy hozzád mindig hű voltam.
Te csak tanulj szorgalmasan.. És ne feledd: nincs a világon szebb és dicsőbb dolog, mint a becsületes név és a jó hír. A földi javak elveszhetnek, az nem nagy baj. De aki becsületét hagyta el, mindenét elveszítette. Ezért édes fiam, tebenned lévén minden gyönyörűségem, ne szerezz nékem keserűséget, mint nővéred, aki miatt oly sokat szenvedtem.
Bárhová vet a sors, maradok mindenütt és mindenkor a te forrón szerető anyád Zrínyi Ilona
